Hatodik nap

Mostanában nagyon fáradt vagyok, ezért minden alvással töltött perc, ajándék a számomra! Mondhatni hát, hogy nem voltam az "év anyukája", amikor szombat reggel fél hétkor (tudom, ez a normális embereknél már a húsleves főzés időpontja) percenként kellett azt mondanom a csillogó szemű lánykáimnak, hogy "nem, reggeli előtt már nem ehetsz több csokit"... De az én drága lánykáim egész évben olyan jók voltak, hogy még virgácsot sem kaptak, csak édességet és két cuki kabalát!
Délelőtt találkoztunk a helyi könyvtárban a Télapóval is, ahol olyan megszeppentek voltak, hogy nem is csodálkoztam, hogy nem kaptak virgácsot!
ma egy nagyon kedves mesét hoztam, ami szintén a pályázatra érkezett és azt kell, hogy mondjam, sajnálom, hogy csak 24 kerülhetett bele, mert ezt a mesét is szívesen betenném a jövőre megjelenő kézműves mesekönyvbe!

Baráth Mária

A SEJTELMES ÉJSZAKA

A tél készülődött. Hatalmas bőröndjébe már bepakolta a hideget, a fagyot… Szolgáját, a szelet hírvivőként küldte maga előtt, hogy tudassa mindenkivel, utcáról utcára, hogy hamarosan megérkezik. Ödönke már nagyon várta a decembert. Az iskolából igyekezett haza. A sapkát a fülére húzta, de így is hallotta a szél susogását:

         „Jön a tél! Jön a tél! Érkezik a december!”

A gyerekek az iskolában arról beszéltek, hány napot kell még aludniuk, hogy ideérjen a Mikulás. Napról napra egyre izgatottabbak voltak. Próbáltak figyelni az órán, de csak az járt az eszükben, mit fog hozni a Mikulás. Ahogy így álmodoztak az órán, egy szürke madár repült az ablakpárkányra, kíváncsian kukucskált befelé. Figyelte, mit ír a tanító néni a táblára, leste a tanulókat, ki figyel, majd élesen koppintott az ablaküvegre és elröppent.

-         Anyu, képzeld egy szürke madár bekopogtatott az osztályunk ablakán – köszönt be a hírrel Ödönke.

-         Madáj, madáj - ismételgette Kata, Ödönke egyik húga.

-         Nem madáj, hanem madár – helyesbítette ő.

-         Jó, madáj, madáj – és tovább csacsogott a kislány.

Ödönke egyszerre felkiáltott:

-         Odanézz, Kata, az a madár volt az!– s az ablakra mutatott. - Odanézz!

Egy szürke madár tekintgetett be az üvegen át.

-         Lehet, hogy a Mikulás madara - mondta a kisfiú.

-         Meglehet. – hagyta rá az apja.

-         Biztos ő viszi a hírt a Mikulásnak, hogy mi jók vagyunk. – fűzte tovább a fiú.

Ólomlábakon járt az idő. Nehezen érkezett meg december ötödike estéje, amikor Ödönke vezénylete alatt, a testvérek lelkesen fogtak hozzá a cipők tisztításához. Kata az összes lábbelijét kikészítette, hogy a Nagyszakállú neki sok ajándékot tudjon belecsempészni.

-         Csak egy pár kell! – utasította a fiú. – A többit rakd a helyére!

A kislánynak nem volt ínyére a dolog, de bátyókának szót kellet fogadnia…

A fiú előszedte a bölcső végéből Andris öcsikéje kötött cipőcskéjét is, s a többiekéhez sorakoztatta. Böbe, a még csak alig gagyogó másik hugi is mutatta cipellőit, hogy milyen szépen ragyognak.

-         Anyu, a te cipődet is kitisztítottam. Nézd, milyen szépek! – büszkélkedett Kata.

Anya krémszínű cipői szép fekete, fehér és piros krémcsíkokkal voltak díszítve.

„Fő az igyekezet!” – gondolta anyu, és nyelt egy nagyot…

         Fürdés után, a gyerekek másnapokon gyorsan elaludtak, de most nagyon éberek voltak. Ödönke meséskönyveket vitt az ágyába. Közölte, hogy nem alszik el. Kilesi a Mikulást.

-         Tudod, hogy a Mikulás csak akkor jön, ha mindenki alszik. – mondta anya.

-         Jó, akkor úgy teszek, mintha aludnék.

Anyukája csak mosolygott.

Katának sűrűn kellett a mosdóba járnia, hogy közben a cipőket ellenőrizhesse. Miután sokadszorra sem volt semmi változás a kirakott lábbelik körül, bánatában elaludt. Ödönke könyvében is szétfolytak a betűk, s leragadtak az ő szemei is. Andriska és Böbe már rég édes álmukat álmodták.

A Mikulás csak erre várt. Csendes léptekkel surrant be, s zsákjából ajándékokat rakott a sorakozó lábbelikbe.

Ödönke, hajnalok hajnalán azon kapta magát, hogy elszunnyadt. Óvatosan kilopakodott a szobából, hátha még meglesheti a Mikulást. Ám, a titkos ajándékosztó már járt itt! Gyorsan ébresztette testvéreit:

-         Jött a Mikulás!

Kata pillanat alatt kiugrott az ágyból, s már ellenőrizte is, kinek mi van a cipőjében. Volt mindenkiében krumpli, hagyma, piros alma, dió, csoki, de virgács is…

-         Apu, méé hozott a Mikujás kumplit, hammát? Ezeket nem szejetem! – méltatlankodott Kata.

-         Tudod, kislányom, a krumpli azért kell, hogy mindig legyen ennivalónk, a hagyma, hogy ne legyünk betegek, a piros alma meg, hogy szép pirospozsgás legyen az arcocskád. A dió erőt ad, a csoki megédesíti az életet, a virgáccsal meg a rosszaságot lehet elverni a gyerekek mellől. – magyarázta apa.

-         De mi nem vagyunk rosszak! – jelentette ki Ödönke határozottan.

-         Persze, hogy nem! – helyeselt anya, s a virgácsokat vázába helyezte.

Kint a tél fagyot hozott, de bent melegség töltötte be a szíveket. Együtt volt a család, együtt örültek a sejtelmes éjszaka ajándékainak.

A virgácsok a vázában maradtak egész télen. Egyszer csak Ödönke felfedezte, hogy egyre növekvő dudorok jelentek meg a gallyakon. Egyre duzzadtak, s a tél végére gyönyörű rózsaszín virágokat bontottak.

-         Ezek varázsvesszők! – állapította meg a kisfiú.

:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Ugye milyen kedves történet? Én már többször is elolvastam, mert nagyon tetszik a vége:)
Ma színezőket hoztam Nektek, Télapósokat, hogy a sok csoki evés közben is legyen egy kis mozgás:)

Ötödik nap

Már csak egyet kell aludni és a kis csizmák tele lesznek finomságokkal!!! A ti Mikulásotok szokott virgácsot hozni? Képzeljétek, a miénk egyszer megpróbált a nagyobbik lánykám csizmájába tenni, de ahogy ő ezt meglátta, kivette és át tette az enyémbe... Innentől kezdve a Télapó úgy döntött, hogy lehet, hogy ez a kislány nagyon eleven, de túl okos ahhoz, hogy virgácsot kapjon:)

Ma is egy kedves kis Télapós történetet hoztam Nektek és persze néhány aranyos kis ötletet a mai napra:)

Tőzsér Judit

A Mikulás bánata

A kedves kis faluban mindenki a karácsonyra készülődött. Az emberek díszítették takaros kis házaikat, készítették a csodás díszeket a karácsonyfára, sütötték az illatos mézeskalácsot. Csak egyvalaki szomorkodott meleg szobájában. Ősz szakálla a mellén nyugodott, szemüvege mögül gondterhelt szempár nézte a jégvirágos ablakon keresztül, milyen készülődés övezi minden gyermek és felnőtt legkedvesebb ünnepét. Ő volt az. Mikulás.

Eddig minden évben kedves kis ajándékokkal örvendeztette meg a gyerekeket.

 - Idén sajnos nem így lesz…- legyintett szomorúan. A manóim betegek, az ajándékok nem készültek el, pedig két nap múlva már meg kellett volna kapni a gyerekeknek. Ahogy így szomorkodott, halk neszre lett figyelmes.

 – Vajon mi lehet ez? - morfondírozott magában. A zaj a szoba sarkából jött. A Mikulás közelebb lépett, hogy megbizonyosodjon róla mi a nesz forrása. A falon egy apró pici lyukat vett észre.

– Gyere elő kisegér! – szólt nyájasan az öregúr, és egy pillanatra el is felejtette, hogy milyen gondjai vannak. Bánatos arca megenyhült, szája mosolyra húzódott.

– Sejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – rebegte halkan.  Egyszerre csak egy apró egérke húzódott elő a biztonságot nyújtó lyukból.

– Üdvözöllek, Mikulás! Egon a becsületes nevem. Nemrég érkeztünk a családommal.

– Örülök, hogy itt vagytok, érezzétek jól magatokat. Ez a kis házikó otthon lehet számotokra is. – mondta kedvesen a Mikulás.

 - Köszönjük, hogy ilyen szívesen fogadsz minket. Tőlünk általában félnek az emberek, nem szeretnek együtt élni velünk.

 – Én ezt másképp gondolom. De ne haragudj, most meg kell oldanom egy hatalmas problémát.

– Megkérdezhetem, hogy mi a baj? Hátha tudunk segíteni.

- Nem hiszem, hogy tudnál segíteni. A manóim minden évben szorgosan dolgoznak, hogy elkészüljenek a gyerekek ajándékai, amivel minden évben megörvendeztetem őket. De idén sajnos valamennyi manóm megbetegedett, az ágyat nyomják mind, és az ajándékok nem lettek készen, pedig két nap múlva kellett volna őket elvinnem.

- Sok teendő van még a játékokkal? – puhatolózott kíváncsian Egon.

- Már nem sok, apró festegetések, finomítások, de annyi ajándék van, hogy én sajnos egymagam nem vagyok képes befejezni. – legyintett szomorúan a Télapó.

- Azt hiszem, ezen tudunk segíteni. Az én családom a Bodlázi nemzetségből származik, és mi nagyon sokan vagyunk szerte az országban. Ha ide hívom őket, biztosan szívesen segítenek neked.

- Lehet, hogy mégis van remény, hogy az ajándékok elkészüljenek? – csillant fel a Mikulás szeme. – Jól van, elfogadom az ajánlatodat! - nevetett reménykedve a jóságos öregúr. De vidám arca gyorsan meg is változott: - Ennyi idő alatt hogyan hívsz el mindenkit? Hiszen csak két napunk maradt!

- Ne búsulj, kedves Mikulás! A Bodlázi nemzetség arról híres, hogy van a tulajdonunkban egy varázs-síp, amelynek a hívó hangját minden egyes rokonom meghallja, legyen az ország bármely szegletében.

Így is lett. A hívó szóra a Bodlázi nemzetség minden egyes tagja a Mikulás műhelyéhez érkezett még ugyanazon a napon.  Egon elmondta, hogy milyen bajban van a jóságos öregúr, és hogy milyen örömmel fogadta az ő családját. Hálával tartoznak ezért neki.

- És nem utolsó sorban, most kedves rokonaim, rajtunk múlik több ezer gyermek boldogsága! - zárta le mondandóját Egon. – Tehát munkára fel!

Az egerek megállás nélkül dolgoztak, minden erejükkel azon voltak, hogy az ajándékok időben elkészüljenek. A fáradtságos munka végül meghozta gyümölcsét. Az ajándékok a második nap végére ott álltak becsomagolva a Mikulás műhelyében. A szelíd öregember nagyon meg volt hatódva.

- Köszönöm nektek ezt az óriási segítséget! Nem is szeretnék belegondolni, mi lett volna, ha nem találkozom veletek. – mondta a Mikulás hálától sugárzó hangon. – Azt kívánom, hogy az idei karácsonyotok is legyen nagyon boldog, hiszen több ezer gyermeknek szereztetek most örömet!

- Inkább mi tartozunk hálával azért a nagy szeretetért, amivel fogadtad a családomat. Köszönöm! – rebegte Egon elcsukló hangon. – Mi is köszönjük! – visszhangozta a több száz egérke, akik egytől-egyig a Bodlázi nemzetség tagjai voltak. – Ha jövőre újra segítségre van szükséged, csak szólj!

A Mikulás boldogan kelt útra az ajándékokkal. Arcáról többé nem hervadt le jóságos mosolya. Időközben a manói is meggyógyultak, és lelkesen segítettek neki az ajándékok kihordásában.

A kedves kis faluban mindenki a karácsonyra készülődött. Az emberek díszítették takaros kis házaikat, készítették a csodás díszeket a karácsonyfára, sütötték az illatos mézeskalácsot. Most már a Mikulás is mosolygó arccal, megelégedetten ült a hintaszékében és nézte a kandallóban lobogó tüzet. Ősz szakálla a mellén nyugodott, szemüvege mögül boldog szempár nézte a jégvirágos ablakon keresztül, milyen készülődés övezi minden gyermek és felnőtt legkedvesebb ünnepét. Ő volt az. Mikulás.

 :::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Íme néhány ötlet, amiből szemezgethettek a hétvégén, miután felfaltátok az összes csokit:)
És hogy mi ma mit fogunk csinálni délután? Természetesen cipőt pucolunk és elolvassuk a napi mesét!