Ötödik nap

Már csak egyet kell aludni és a kis csizmák tele lesznek finomságokkal!!! A ti Mikulásotok szokott virgácsot hozni? Képzeljétek, a miénk egyszer megpróbált a nagyobbik lánykám csizmájába tenni, de ahogy ő ezt meglátta, kivette és át tette az enyémbe... Innentől kezdve a Télapó úgy döntött, hogy lehet, hogy ez a kislány nagyon eleven, de túl okos ahhoz, hogy virgácsot kapjon:)

Ma is egy kedves kis Télapós történetet hoztam Nektek és persze néhány aranyos kis ötletet a mai napra:)

Tőzsér Judit

A Mikulás bánata

A kedves kis faluban mindenki a karácsonyra készülődött. Az emberek díszítették takaros kis házaikat, készítették a csodás díszeket a karácsonyfára, sütötték az illatos mézeskalácsot. Csak egyvalaki szomorkodott meleg szobájában. Ősz szakálla a mellén nyugodott, szemüvege mögül gondterhelt szempár nézte a jégvirágos ablakon keresztül, milyen készülődés övezi minden gyermek és felnőtt legkedvesebb ünnepét. Ő volt az. Mikulás.

Eddig minden évben kedves kis ajándékokkal örvendeztette meg a gyerekeket.

 - Idén sajnos nem így lesz…- legyintett szomorúan. A manóim betegek, az ajándékok nem készültek el, pedig két nap múlva már meg kellett volna kapni a gyerekeknek. Ahogy így szomorkodott, halk neszre lett figyelmes.

 – Vajon mi lehet ez? - morfondírozott magában. A zaj a szoba sarkából jött. A Mikulás közelebb lépett, hogy megbizonyosodjon róla mi a nesz forrása. A falon egy apró pici lyukat vett észre.

– Gyere elő kisegér! – szólt nyájasan az öregúr, és egy pillanatra el is felejtette, hogy milyen gondjai vannak. Bánatos arca megenyhült, szája mosolyra húzódott.

– Sejtettem, hogy nem vagyok egyedül. – rebegte halkan.  Egyszerre csak egy apró egérke húzódott elő a biztonságot nyújtó lyukból.

– Üdvözöllek, Mikulás! Egon a becsületes nevem. Nemrég érkeztünk a családommal.

– Örülök, hogy itt vagytok, érezzétek jól magatokat. Ez a kis házikó otthon lehet számotokra is. – mondta kedvesen a Mikulás.

 - Köszönjük, hogy ilyen szívesen fogadsz minket. Tőlünk általában félnek az emberek, nem szeretnek együtt élni velünk.

 – Én ezt másképp gondolom. De ne haragudj, most meg kell oldanom egy hatalmas problémát.

– Megkérdezhetem, hogy mi a baj? Hátha tudunk segíteni.

- Nem hiszem, hogy tudnál segíteni. A manóim minden évben szorgosan dolgoznak, hogy elkészüljenek a gyerekek ajándékai, amivel minden évben megörvendeztetem őket. De idén sajnos valamennyi manóm megbetegedett, az ágyat nyomják mind, és az ajándékok nem lettek készen, pedig két nap múlva kellett volna őket elvinnem.

- Sok teendő van még a játékokkal? – puhatolózott kíváncsian Egon.

- Már nem sok, apró festegetések, finomítások, de annyi ajándék van, hogy én sajnos egymagam nem vagyok képes befejezni. – legyintett szomorúan a Télapó.

- Azt hiszem, ezen tudunk segíteni. Az én családom a Bodlázi nemzetségből származik, és mi nagyon sokan vagyunk szerte az országban. Ha ide hívom őket, biztosan szívesen segítenek neked.

- Lehet, hogy mégis van remény, hogy az ajándékok elkészüljenek? – csillant fel a Mikulás szeme. – Jól van, elfogadom az ajánlatodat! - nevetett reménykedve a jóságos öregúr. De vidám arca gyorsan meg is változott: - Ennyi idő alatt hogyan hívsz el mindenkit? Hiszen csak két napunk maradt!

- Ne búsulj, kedves Mikulás! A Bodlázi nemzetség arról híres, hogy van a tulajdonunkban egy varázs-síp, amelynek a hívó hangját minden egyes rokonom meghallja, legyen az ország bármely szegletében.

Így is lett. A hívó szóra a Bodlázi nemzetség minden egyes tagja a Mikulás műhelyéhez érkezett még ugyanazon a napon.  Egon elmondta, hogy milyen bajban van a jóságos öregúr, és hogy milyen örömmel fogadta az ő családját. Hálával tartoznak ezért neki.

- És nem utolsó sorban, most kedves rokonaim, rajtunk múlik több ezer gyermek boldogsága! - zárta le mondandóját Egon. – Tehát munkára fel!

Az egerek megállás nélkül dolgoztak, minden erejükkel azon voltak, hogy az ajándékok időben elkészüljenek. A fáradtságos munka végül meghozta gyümölcsét. Az ajándékok a második nap végére ott álltak becsomagolva a Mikulás műhelyében. A szelíd öregember nagyon meg volt hatódva.

- Köszönöm nektek ezt az óriási segítséget! Nem is szeretnék belegondolni, mi lett volna, ha nem találkozom veletek. – mondta a Mikulás hálától sugárzó hangon. – Azt kívánom, hogy az idei karácsonyotok is legyen nagyon boldog, hiszen több ezer gyermeknek szereztetek most örömet!

- Inkább mi tartozunk hálával azért a nagy szeretetért, amivel fogadtad a családomat. Köszönöm! – rebegte Egon elcsukló hangon. – Mi is köszönjük! – visszhangozta a több száz egérke, akik egytől-egyig a Bodlázi nemzetség tagjai voltak. – Ha jövőre újra segítségre van szükséged, csak szólj!

A Mikulás boldogan kelt útra az ajándékokkal. Arcáról többé nem hervadt le jóságos mosolya. Időközben a manói is meggyógyultak, és lelkesen segítettek neki az ajándékok kihordásában.

A kedves kis faluban mindenki a karácsonyra készülődött. Az emberek díszítették takaros kis házaikat, készítették a csodás díszeket a karácsonyfára, sütötték az illatos mézeskalácsot. Most már a Mikulás is mosolygó arccal, megelégedetten ült a hintaszékében és nézte a kandallóban lobogó tüzet. Ősz szakálla a mellén nyugodott, szemüvege mögül boldog szempár nézte a jégvirágos ablakon keresztül, milyen készülődés övezi minden gyermek és felnőtt legkedvesebb ünnepét. Ő volt az. Mikulás.

 :::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Íme néhány ötlet, amiből szemezgethettek a hétvégén, miután felfaltátok az összes csokit:)
És hogy mi ma mit fogunk csinálni délután? Természetesen cipőt pucolunk és elolvassuk a napi mesét!