Hatodik nap

Mostanában nagyon fáradt vagyok, ezért minden alvással töltött perc, ajándék a számomra! Mondhatni hát, hogy nem voltam az "év anyukája", amikor szombat reggel fél hétkor (tudom, ez a normális embereknél már a húsleves főzés időpontja) percenként kellett azt mondanom a csillogó szemű lánykáimnak, hogy "nem, reggeli előtt már nem ehetsz több csokit"... De az én drága lánykáim egész évben olyan jók voltak, hogy még virgácsot sem kaptak, csak édességet és két cuki kabalát!
Délelőtt találkoztunk a helyi könyvtárban a Télapóval is, ahol olyan megszeppentek voltak, hogy nem is csodálkoztam, hogy nem kaptak virgácsot!
ma egy nagyon kedves mesét hoztam, ami szintén a pályázatra érkezett és azt kell, hogy mondjam, sajnálom, hogy csak 24 kerülhetett bele, mert ezt a mesét is szívesen betenném a jövőre megjelenő kézműves mesekönyvbe!

Baráth Mária

A SEJTELMES ÉJSZAKA

A tél készülődött. Hatalmas bőröndjébe már bepakolta a hideget, a fagyot… Szolgáját, a szelet hírvivőként küldte maga előtt, hogy tudassa mindenkivel, utcáról utcára, hogy hamarosan megérkezik. Ödönke már nagyon várta a decembert. Az iskolából igyekezett haza. A sapkát a fülére húzta, de így is hallotta a szél susogását:

         „Jön a tél! Jön a tél! Érkezik a december!”

A gyerekek az iskolában arról beszéltek, hány napot kell még aludniuk, hogy ideérjen a Mikulás. Napról napra egyre izgatottabbak voltak. Próbáltak figyelni az órán, de csak az járt az eszükben, mit fog hozni a Mikulás. Ahogy így álmodoztak az órán, egy szürke madár repült az ablakpárkányra, kíváncsian kukucskált befelé. Figyelte, mit ír a tanító néni a táblára, leste a tanulókat, ki figyel, majd élesen koppintott az ablaküvegre és elröppent.

-         Anyu, képzeld egy szürke madár bekopogtatott az osztályunk ablakán – köszönt be a hírrel Ödönke.

-         Madáj, madáj - ismételgette Kata, Ödönke egyik húga.

-         Nem madáj, hanem madár – helyesbítette ő.

-         Jó, madáj, madáj – és tovább csacsogott a kislány.

Ödönke egyszerre felkiáltott:

-         Odanézz, Kata, az a madár volt az!– s az ablakra mutatott. - Odanézz!

Egy szürke madár tekintgetett be az üvegen át.

-         Lehet, hogy a Mikulás madara - mondta a kisfiú.

-         Meglehet. – hagyta rá az apja.

-         Biztos ő viszi a hírt a Mikulásnak, hogy mi jók vagyunk. – fűzte tovább a fiú.

Ólomlábakon járt az idő. Nehezen érkezett meg december ötödike estéje, amikor Ödönke vezénylete alatt, a testvérek lelkesen fogtak hozzá a cipők tisztításához. Kata az összes lábbelijét kikészítette, hogy a Nagyszakállú neki sok ajándékot tudjon belecsempészni.

-         Csak egy pár kell! – utasította a fiú. – A többit rakd a helyére!

A kislánynak nem volt ínyére a dolog, de bátyókának szót kellet fogadnia…

A fiú előszedte a bölcső végéből Andris öcsikéje kötött cipőcskéjét is, s a többiekéhez sorakoztatta. Böbe, a még csak alig gagyogó másik hugi is mutatta cipellőit, hogy milyen szépen ragyognak.

-         Anyu, a te cipődet is kitisztítottam. Nézd, milyen szépek! – büszkélkedett Kata.

Anya krémszínű cipői szép fekete, fehér és piros krémcsíkokkal voltak díszítve.

„Fő az igyekezet!” – gondolta anyu, és nyelt egy nagyot…

         Fürdés után, a gyerekek másnapokon gyorsan elaludtak, de most nagyon éberek voltak. Ödönke meséskönyveket vitt az ágyába. Közölte, hogy nem alszik el. Kilesi a Mikulást.

-         Tudod, hogy a Mikulás csak akkor jön, ha mindenki alszik. – mondta anya.

-         Jó, akkor úgy teszek, mintha aludnék.

Anyukája csak mosolygott.

Katának sűrűn kellett a mosdóba járnia, hogy közben a cipőket ellenőrizhesse. Miután sokadszorra sem volt semmi változás a kirakott lábbelik körül, bánatában elaludt. Ödönke könyvében is szétfolytak a betűk, s leragadtak az ő szemei is. Andriska és Böbe már rég édes álmukat álmodták.

A Mikulás csak erre várt. Csendes léptekkel surrant be, s zsákjából ajándékokat rakott a sorakozó lábbelikbe.

Ödönke, hajnalok hajnalán azon kapta magát, hogy elszunnyadt. Óvatosan kilopakodott a szobából, hátha még meglesheti a Mikulást. Ám, a titkos ajándékosztó már járt itt! Gyorsan ébresztette testvéreit:

-         Jött a Mikulás!

Kata pillanat alatt kiugrott az ágyból, s már ellenőrizte is, kinek mi van a cipőjében. Volt mindenkiében krumpli, hagyma, piros alma, dió, csoki, de virgács is…

-         Apu, méé hozott a Mikujás kumplit, hammát? Ezeket nem szejetem! – méltatlankodott Kata.

-         Tudod, kislányom, a krumpli azért kell, hogy mindig legyen ennivalónk, a hagyma, hogy ne legyünk betegek, a piros alma meg, hogy szép pirospozsgás legyen az arcocskád. A dió erőt ad, a csoki megédesíti az életet, a virgáccsal meg a rosszaságot lehet elverni a gyerekek mellől. – magyarázta apa.

-         De mi nem vagyunk rosszak! – jelentette ki Ödönke határozottan.

-         Persze, hogy nem! – helyeselt anya, s a virgácsokat vázába helyezte.

Kint a tél fagyot hozott, de bent melegség töltötte be a szíveket. Együtt volt a család, együtt örültek a sejtelmes éjszaka ajándékainak.

A virgácsok a vázában maradtak egész télen. Egyszer csak Ödönke felfedezte, hogy egyre növekvő dudorok jelentek meg a gallyakon. Egyre duzzadtak, s a tél végére gyönyörű rózsaszín virágokat bontottak.

-         Ezek varázsvesszők! – állapította meg a kisfiú.

:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Ugye milyen kedves történet? Én már többször is elolvastam, mert nagyon tetszik a vége:)
Ma színezőket hoztam Nektek, Télapósokat, hogy a sok csoki evés közben is legyen egy kis mozgás:)