Tizedik nap

A hétköznapok rohanásába nagyon nehéz beilleszteni a rendszeres posztolást és a kézműveskedést, de a meséknek mindig jut helye, mert ezekkel zárjuk a napot. Nagyon szeretek este a kis lámpa fénye mellett összebújni a lányaimmal és a puha, meleg takaró alatt mesélem az általuk kiválasztott történeteket. Sajnálom azokat a gyerekeket és szülőket, akiknek ez az élmény kimarad az életéből, mert a mesék segítenek minket felnőttként is, erőt adnak a felnőttkori sárkányokkal való küzdelemben. Számomra Kádár Annamária Mesepszichológia könyve hozta az igazi felismerést, hisz mindig azt hallottam, hogy ne éljek már mese világba, ne álmodozzak állandóan, meg aztán magamat is meggyőztem, hogy én képtelen lennék legyőzni a sárkányt. A könyv után elkezdtem sodródni és bízni önmagam erejében és azt vettem észre, hogy lehet, hogy nem én vagyok a legszebb és legerősebb hercegkisasszony a környéken, mégis képes vagyok arra, hogy legyőzzem a sárkányokat, ráadásul egyre nagyobbakat:) Most is küzdök eggyel, de már tudom, hogy ezt is legyőzöm majd... :)
Így olvassatok, sokat, sokfélét, álmodozzatok, legyetek bátrak, vegyétek a tarisznyába a hamuba sült pogácsát és irány az élet, amit élni szeretnétek!!!!

Jöjjön mára egy mese az első hóról, aztán készítsünk együtt hógömböt!

Vass Antónia

Az első hó

Karácsony estéje már a sarkunkban járt, az utcákat betöltötte a friss mézeskalács finom illata. A gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, a sarkon egy kedves öreg gesztenyét árult. A téren a fákra megannyi csillagra hasonlító világító lámpást aggattak, így várták az ünnepet. Egyetlen dolog hiányzott ebből a nagy forgatagból: a hó.

Peti igazán szomorúnak érezte magát emiatt, hiszen minden mesekönyvében hatalmas, szálló hópelyhekről olvasott, az összes képeskönyvben vidáman hógolyózó gyerekeket látott. Ilyenkor azt mondogatta, hogy nem is várja a karácsonyt, hogy valójában nem is szereti a telet. Anyukája ekkor készített neki egy jó meleg kakaót, és együtt vackolták be magukat a hatalmas dunyha alá. Ilyenkor Peti elővette a játék-katonáit, és azt játszotta, hogy idehozza velük a havat az északi sarkról. Olyannyira vágyott a hóra, hogy egyszer még a Télapótól is azt kért, de helyette a nagyszakállú csak egy meleg sálat hozott.

Ez a nap is igazán úgy indult, ahogy az összes többi. A kisfiú most kezdte az első osztályt, és mivel nagyon sok barátja volt, szeretett iskolába járni. Ezen a reggelen is vidáman indult útnak, a villamos csilingelve fogadta utasait, és karácsonyi dallamot játszva köszönt el a leszálló utasoktól.

Petit különös érzés kerítette hatalmába, amikor meglátta az előtérben álló, hatalmas karácsonyfát, melyre megannyi színes papírba csomagolt dobozkát aggattak. A tanító néni azt mondta, hogy szeretné, ha mindenki ajándékozna valamit egy neki kedves személynek. Olyan dolog legyen – mondta –, ami az adott kisgyerekre leginkább jellemző.

Peti hosszasan törte a fejét, kinek is adhatna ajándékot, hiszen annyi gyerek van az osztályban, akit megajándékozhatna. Végül Pankára esett a választása. Panka sokban hasonlított Petire. Szeplős volt, és vörös hajú, sokszor hosszú percekig elmélyülten olvasott, máskor lány létére beállt focizni a fiúk közé.

De mit adhatna Pankának? Hajtogasson neki valami szépet? Esetleg rajzoljon? Hiszen mindig kifutott a vonalból! Végül mégis a rajz mellett döntött. A kislánynak volt egy cicája, Cirmi, őt is a képre rajzolta, és azt a rengeteg könyvet, amit Panka hat éves korára már elolvasott. Peti nagyon okos kislánynak tartotta, ezért az iskolát is odarajzolta, ahova úgy szerettek járni.

„Egy focilabda is kell!” – gondolta Peti, és Panka lábához, akit a kép közepére rajzolt, egy csinos kerek labdát kanyarintott. A színezést kicsit elrontotta, de igazán bánta volna, ha nem fejezi be az ajándékot. Végül elkészült a rajz. Peti nagyon elégedett volt vele, úgy gondolta, hogy a kislány örülni fog. De valami még hiányzott.

A tanító néni arra is emlékeztetett, hogy az ajándékon legyen valami, ami a készítőre is emlékeztet. Ez volt a nehezebb feladat, Peti sokat törte rajta a fejét. Rajzoljon ólomkatonát? Nem, hiszen az iskolába nem visz ilyeneket. Esetleg azt a plüss macit, amit titokban a táskájába dug, mielőtt elindulnának? De hát ez pont ettől titok!

Megvan! A hópehely! Ám a kisfiú ennél sokkal különlegesebb dolgot szeretett volna. Elvett hát még egy lapot a tanító néni asztalán álló kupacból, négy részbe hajtotta, és mintákat vágott a papír szélébe. Gyönyörű hópelyhet csinált! Aztán még egyet, és még egyet, majd sorra a papírra ragasztotta őket.

Elérkezett az ajándékozás ideje, és ő izgatottan várta, hogy átadhassa a művét. A kislány megszeppenve vette át a rajzot, kicsit el is pirult a szépen kidolgozott ajándék láttán. Amikor észrevette az ezernyi hópelyhet elmosolyodott, és boldogan mutatta meg az osztálynak mit kapott. Gyerektől gyerekhez futott, végigsimított a pelyheken, melyeknek így ragasztva pont olyan hatásuk volt, mintha tényleg szállingóznának. A kislány óvatosan rakta el a táskájába, nehogy összegyűrődjön.

Most Petin volt a sor, hogy megkapja az ajándékát. Az egyik barátja, Ricsi lépett oda hozzá, egy tenyérnyi méretű dobozkával.

– Csak a dobozt csináltam én, ami benne van, azt vettem – motyogta és visszalépett a padjához. Peti alaposan megvizsgálta a csomagolást. Ricsi csillogós papírból díszeket ragasztott az előre rajzolt karácsonyfára, amit ha a fény felé fordított, egészen úgy tűnt, mintha valóban gyertyácskák égnének rajta.

– Ez nagyon szép, köszönöm! – lelkendezett Peti, és óvatosan, hogy nehogy megsértse a papírt, kibontotta az ajándékot. A csomagolásból egy varázslatos hógömb bukkant elő. Ahogy forgatta, az apró pelyhek ide-oda repültek a miniatűr város felett.

– Azért ezt adom, hogy mindig láthass havat, ha szeretnél – magyarázta Ricsi. – ez nem olvad el soha.

– Ez nagyon szép gondolat, Ricsi – dicsérte meg a tanító néni.

Peti boldogan lépdelt hazafelé délután, és lelkesen mesélte anyukájának és apukájának, hogy micsoda csodagömbje van.

Otthon a kis szekrényére tette, ahol mindig láthatta, és hosszan gyönyörködött a lehulló pelyhekben. Aztán eszébe jutott Panka ajándéka. Hiszen olyan hópelyheket itthonra is csinálhat! Így aztán egész estig ezen munkálkodott, mígnem nyolc órát ütött a kakukkos óra.

– Ideje lefeküdni, Peti! – intette anyukája a kisfiút, aki feltűzte a hófehér függönyre az utolsó pelyhet is.

– Így olyan, mintha esne a hó! – lelkendezett Peti, és büszkén nézte művét.

– Bizony, olyan – helyeselt apukája is. – De nézz csak ki az ablakon!

Peti feltérdelt a székre, hogy kilásson és az utcai lámpák fényében valami egészen különöset látott. olyan volt, mintha esne az eső, de ezek egészen nagy cseppek voltak, és úgy kavarogtak, ahogy a szél táncoltatta őket.

– Esik a hó! Esik a hó! – kiáltott fel a kisfiú. – Ez azt jelenti, hogy fehér karácsonyunk lesz? És lemehetek szánkózni is? Anya, apa, ugye gyúrhatok hógolyót?

– Hát persze, Peti! – mosolygott az anyukája. – Holnap reggel elővesszük a kis szánkót.

Peti boldogan feküdt le. Mélyet szippantott a levegőből, melyet betöltött a narancs és szegfűszeg andalító illata.

– Szeretem a karácsonyt – mondta a kisfiú, és édes álomba szenderült, hogy tovább álmodja a hópelyhek varázslatos táncát.

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Szerettem volna megmutatni Nektek a hógömböt, amit elkészítettem, de az az igazság, hogy az interneten talált receptek nem az igaziak... Először is: glicerint nem lehet kapni a Gyógyszertárakban, csak az interneten lehet rendelni. Másodszor: sima ragasztóval nem lehet csakúgy odaragasztani a tárgyakat, de azt a tippet kaptam, hogy szilikon ragasztóval kell megpróbálni, hisz az bírja a vizet.
De: aki nem ragaszkodik feltétlenül ahhoz, hogy víz is legyen az üvegben, próbálja meg anélkül, hisz úgy is nagyon szép eredményeket érhetünk el!

Jöjjön néhány kép és oldal, ahol ügyesebbek voltak nálam: